Tudom, tudom, de mégis. 
Mert ez a tapasztalatom. 
Akkor most lamentáljuk el rajta egy kicsinyég (sic!).

Azt mondja az okos net, hogy a Dum spiro spero (Míg élek/lélegzem [lat.], remélek) mondást hol Senecának, hol Cicerónak tulajdonítják.
Nos, nem akarok okoskodni (de, stikában mégiscsak igen, hehehe) de szerintem ez megfordítva legalább ugyanennyire igaz: addig élek, míg remélek.
Szemléltetem.

Amikor márciusban mondtam a húgomnak, hogy törölték az április végi járatomat, azt mondta, hogy de hiszen akkor most nincs mit várni.
Két hónap telt el azóta és megértettem, mit mondott.
Kicsit mindig is nehéz volt a(z érzelmi) felfogásom....
Az említett két hónap alatt az történt, hogy üresre futottam, mint a
 Fotó: internet

Ezért is volt most a nagyobb szünet. Úgy vagyok vele, hogy ha semmi jót nem tudok írni, akkor inkább nem írok...

Szóval most jönnek a jó dolgok :) mint például ez a Praise the Lord:
https://www.facebook.com/acapeldridge/videos/259711042090481

Merthogy a zene lassacskán visszatér az életembe: tegnapelőtt megvolt az első próbánk az énekegyüttesünkkel. Igyaz ugyan, hogy komolyan felvetődött bennem az a gondolat, hogy nem megyek el, mert annyira kimerültem, de végül nem bántam meg: feltöltött a közös éneklés. 

Más kérdés, hogy másnap itthonról dolgoztam, mert nem bírtam lábra állni, de ezen nem csodálkozom, mert ez egy folyamat, amelyben tágítom a kis világomat, ami eddig csupán a következő helyszínekből állt: lakásom, autóm, munkahelyem.

Két hete mentem előszöt máshova, mint a munkahelyem: nyolc hét után egy jó ismerősömhöz, akinek segítettem. Varrónő.
Nos, legfeljebb amolyan Csengetett, Mylord-módiban nyomnám.
Avagy: felcsúszott a szájmaszk. 
 Azóta sem vettem még ki a táskámból. 

Ma megtudtam, hogy ha a munkahelyemen elkapnak, hogy nincs rajtam akkor, amikor gondozottak között vagyok, akkor először szóbeli figyelmeztetést kapok, ám ha megismétlődik a dolog, akkor már írásosat. 
És utána?!?!?! Kirúgnak, vagy mi?!
Már felkészültem. Ha bárki is vegzálni akarna, megmondom, hogy hyperventillálni kezdek a szájmaszkban, s még a klausztrofóbiát sem leszek rest megemlíteni, valamint elmondom, hogy választhatnak: vagy engedelmeskedem, de akkor számítani lehet arra, hogy táppénz lesz a dologból, vagy pedig hagynak a józan eszemet használva dolgozni. 
Na.
És még igazat is mondanék...

Szombaton, azaz három napja voltam először boltban, jó két hónap óta először, miután egyérelművé vált, hogy már nincs fertőzöttünk, így senkire nem jelenthetek veszélyt.
Mint kiderült, jól tettem, hogy az itteni barátaimat védtem, mert igencsak betartják az előírásokat.

Az üzletben nem hisztiznek. Annyi volt más, hogy a bevásárlókocsit használat után kint kellett letenni, hogy lefertőtleníthessék. Persze, hogy nem figyeltem, s oda tettem vissza, ahonnan elvettem. Egy készséges falubeli azonnal a segítségemre sietett és felhívta a figyelmem arra, hogy nem jó helyre tettem.
Valamelyik gyülekezetből ismerhet, mert igen úgy köszöntött, de velem akkor már forgott a világ.
Nem miatta.
Beleszédültem a világtágításba. Azt sem tudom, hogyan értem haza.

Mekkora luxus volt már, hogy nem kellett boltba járnom, mert vagy az unokaöcsém, vagy egy barátnő letette a kért dolgokat.
Úgy láttak el, mint Illést a hollók. (1Kir.17:4)

Azt hiszem, én az én fejemben egy normális világban élek. Nem amolyan 'újnormális'-ban, amiről itt egyre többet beszélnek, hanem egy normális normálisban.
Múlt csütörtökön jött két pasi a munkahelyemre. Az egyik örökzöld nótákat játszott, a másik meg nem látszott.
Megérkeztek, fogadtam őket az épület előtt és mire észbe kapott, az egyik már kezet is rázott velem. Elég határozottan közelíthettem, mert eszébe sem jutott nem együttműködni :)
Csak utána mondta, hogy de hiszen mi most nem foghatunk kezet. Ó, ja, bocsánat. És a kezére nyomtam a fertőtlenítőt, amiből szerencsére volt nálam.
Végül csak felbontottam...

 

Azt hiszem, a múlt héten leértem a gödör aljára.
Remélem legalábbis.
Innen már csak felfelé vezethet az út.

Miközben elkezdtem fejlámpával és nagyítóval keresni azokat, akik hajlandók egy ölelésre, rájöttem, hogy egy korábbi bejegyzésemet felül kell bírálnom és leszögezhetem: a holland igencsak szabálykövető népség. 
Kivételek természetesen vannak.
Persze kevésbé örülök a kivételeknek akkor, amikor a márc. 16. óta életben levő 100km-es sebességkorlátozást nem tartják be és letolnak az útról, miközben én is száztízzel hajtok, de jobban örülnék a kevésbé szabálykövetőknek akkor, amikor a természetes és magától értődő ölelés mozdulata helyett el kell mondanom, hogy én erre készen állok és csak a másiktól függ, hogy megteszi-e, valamint, hogy én tiszteletben tartom a döntését.
És igen, van holland, aki ölel, de nagyobb eséllyel járok sikerrel egy 'nemholland' esetében, legyen az magyar, volt gyarmatországi vagy éppen 25%-ban spanyol :)

Időközben pedig megértettem, hogy mit jelent az, amikor nincs mit várni.
Úgyhogy a gödör aljából felemeltem a fejem, megragadtam a naptáramat, lemondtam egy duplakvartettet és úgy döntöttem, hogy július elején hazamegyek két hétre.
Autóval.
Visszaszámlálás indul.
Öt hét.
Tik-tak-tik-tak.

†5.871 (+15), ~ 45.768 (+190)