Másfél évvel ezelőtt szponzoráltam egy (nyolcperces) kisfilm készítését, aminek a címe: Tudok repülni. Angol felirattal megtekinthető itt:
https://www.youtube.com/watch?v=3TCq2X-_A_g

Ez jutott eszembe ma, miközben ültem Eduard mellett, merthogy egyszer csak megszólalt: "Bárcsak tudnék repülni."

(Hiszed vagy nem, most meg a János-passiót hallgatom a holland Bartók Rádión. Ezt is érdemes ám meghallgatni, J.S. Bach sokkal többet juttatja szóhoz a kórust. Nagy élmény volt énekelni, már nem is tudom, mikor.)

Szóval a munkahelyem. Nagy szomorúsággal kellett ma tudomásul vennem, hogy az emberek mindenhol egyformák. Vagy csak a főnökök?
Pár évvel ezelőtti fúzió révén viszonylag szigorú keresztyén vezetősége lett annak a szervezetnek, amelynek az ország több területén működik gondozási otthona, csak Rotterdamban vagy nyolc. Ebből az egyik egy ún. Korszakovközpont (két telephellyel), itt dolgozom én lelkigondozóként.
Az intézményvezető kb. egy éve vette át az irányítást. Igazi menedzser, de legalább van köze a témához, kórházban vitte a főnövérségig. Iszonyatosan pörög az agya, alig lehet lépést tartani vele, márpedig elvárja a környezetétől, de közben saját magával szemben is iszonyatosan magasra rakja a mércét.
Ezzel az egész koronamizériával megtörténik a beavatása :) és most elválik majd, hogy mennyire sikerül nem elveszíteni szem elől azt, amit tudom, hogy fontosnak tart: az embert, legyen az munkavállaló vagy gondozott.

Nem szeretném a kedves olvasót untatni a részletekkel, legyen elég annyi, hogy nekem ő a közvetlen főnököm, s hogy a kissé döcögősre sikeredett indulás után az elmúlt hónapok során úgy tűnt, sikerült bizalmi hidat építeni, még ha az egyelőre csak egy pontonhíd is.
Két hete, mikor egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nem mehetek be a fertőzött osztályra, nagyot nyeltem és elmondtam neki, hogy ezzel nem értek egyet. Mekkora lépés volt már ez tőlem, aki úgy szocializálódott, hogy a feljebbvalód (szülő, főnök) döntéseit nem kérdőjelezheted meg. Ezt el is mondtam, válaszként pedig azt kaptam, hogy mindig elmondhatom, amit gondolok.
Közben pedig olyan szinten besűrűsödtek a dolgai, hogy csak a titkárnővel beszélhettem, vele nem, akivel egyébként jóban vagyok, de őhozzá is kell használati utasítás :) Ismered azt a típust, amelyik mindent hangosan mond, amit csinál? Igen, itt is van ilyen, úgy hívják, hogy önbizalomhiányos titkárnő :P 
Ma eszkalálódott a dolog, azt gondoltam ugyanis, ó, én kis naív, hogy értékelik, ha kreatív vagy és a szíved a helyén van és száz százalékig biztos vagy abban, hogy jó az, amit csinálsz, mert nem magad miatt teszed, hanem a másikért.
Öreg hiba volt ezt gondolni. Nyakamba vágták a gyeplőt, nekem meg az volt az érzésem, hogy itt egy hatalmi harc folyik, csak azért, mert mertem gondolkodni és önállóan cselekedni. 
Végül úgy döntöttem, hogy felnőtt módon állok a dologhoz és elengedem.
Eljön még az én időm.

Ugyanezt mondtam két hete is, amikor nem engedtek be a fertőzött osztályra, ahova azért akartam mindenáron menni, mert a kollégáknak igen nagy szükségük van a mentális támogatásra, ugyanis hermetikusan lettek elzárva mindentől és mindenkitől. Nehezen ugyan, de elengedtem azt is. Eljön még az én időm.
Ma du. hívott a főnökasszony: a négy közül az egyik gondozott nagyon rossz állapotban van és ott most rám van szükség. Indiántáncot jártam örömömben: végre csinálhatom azt, ami a hivatásom lényege!
Beöltöztettek és én két óra hosszán keresztül ültem Eduard mellett, aki egyértelműen jelezte, hogy örül a jelenlétemnek, nem győzte keresni a kezem. Mindenki megérdemli, hogy emberként hagyja el ezt az árnyékvilágot, és nem egyedül egy sivár szobában, csak azért, mert nincs elég ember még arra sem, hogy megitassák.
Nagyon hálás vagyok fiatal orvosnő kollégámnak, aki (miután felmosta a köpetekkel teli szobát,) a sarkára állt és kikövetelte a jobb ágyat Eduardnak, valamint közölte a csoportvezetővel: ha nem változtatnak a helyzeten, nem a korona miatt fognak meghalni a betegeink, hanem azért, mert nincs, aki ellássa őket. A lezárt részlegen ugyanis három-három ápolószemélyzet van a reggeli és délutáni műszakban. A négy fertőzött elkülönítve vagy egyazon folyosón, valamint az a kettő, akik szintén sanszosak, a másik két folyosón pedig 11 (egyelőre) nem fertőzött gondozott, s a három ápolóból egy van a fertőzöttekre, akik mind 'egyemberes' figyelmet igányelnek. Embertelen.

Szóval ott ültem Eduard mellett, időnként egy korty tejet, majd egy falat kenyeret adva neki. Már régóta afáziás (beszédzavaros), ám most eléggé érthetően adott választ a kérdésekre, amit megint csak egy lkaegalkengkldfhgoaihgaijga követett. Aztán jött az a bizonyos modat: "Bárcsak tudnék repülni!", majd kisvártatva: "Haza akarok menni." És akkor eszembe jutott egy előadás van szeminárium, amin elhangzott, hogy halálos ágyukon fekvő emberek gyakran mondanak olyan dolgot, ami értelmetlennek tűnik, valóságtól elrugaszkodott kijelentésnek. Példaképpen éppen egy ilyen repüléssel kapcsolatos mondatot hoztak, egy másikban pedig a cipők kipucolását szorgalmazta a beteg. Egyértelmű: Eduard lelke már a hosszú utazást tervezi. Énekeltem én neki hollandul meg magyarul felváltva, sőt, miután meg tudta mondani, hogy melyik felekezetbe született bele, a Miatyánkot is elmondtam. 
Holnap is bemegyek hozzá, mielőtt hazajövök.

Majd' három hete küldtem egy levelet a hardinxveldi barátaimnak, hogy nem kívánom velük tartani a kapcsolatot :P Persze elmagyaráztam, hogy ez őmiattuk van, mert ha már ilyen szerencsés helyzetben vagyok, hogy itthon nem veszélyeztetek senkit, szeretném őket megóvni attól, hogy hordozóként átadom nekik a fertőzést.
Meggyőződésem ugyanis, hogy én nem kapom el a vírust. Védőburok vesz körül, TUDOM.
S mégis milyen különös érzés volt megtapasztalni, ahogy ma délután, az osztályról eljövet megcsapott a láthatatlan ellenségtől való félelem szele.
Azon merengtem el, hogy ha még engem is megsuhint, akkor milyen rettegéssel kell lennie annak, aki nincs meggyőződve védőburka valóságáról. Ez engem csak még nagyobb empátiára sarkall a kollégáim iránt.

Ott ültem az ágya mellett, a kezét fogva és nem tudtam, most sem tudom, kinek volt nagyobb szüksége az érintésre... 

Hálás vagyok Istennek a mai napért.

†1.867 (+101), ~ 18.803 (+952)