Tulajdonképpen miért nem az egyészségügyi szakközépiskolában tanultam tovább általános iskola után? Már nem is emlékszem arra, hogy egyáltalán szóba került-e. Talán túlságosan is kézenfekvő volt az óvónőibe menni ... meg aztán biológiából (is) csak hármas voltam. Igaz, Miskolc legerősebb általánosában... :P
Múlt héten fogalmazódott meg bennem ez a kérdés, miután a fertőzött osztály nemfertőzött részlegén egy ápoló kolléganőnek segítettem egy gondozottunkat ágytálaztatni. Akkor volt rajtam először az ápoló kollégák munkaruhája, s bevallom, különlegesnek éreztem magam tőle...
Megértettem, hogy miért van sokak szemében akkora vonzereje az egyenruhá(sok)nak, legyen az tengerész vagy tűzoltó [esetleg amerikai vagy brit elitegyetemista :)], de ugyanezt el lehet mondani az orvosról vagy a tanárról és persze az ápolónőkről.
Az egyenruha azt üzeni, hogy viselője egy különleges társaság tagja, amely sajátos működési elv alapján létezik, csak a bennfentes érti a kifejezéseket, poénokat, s mindaz, aki a kiválasztottak körén kívül leledzik, csak vágyakozhat, de be nem kerülhet. Vagy néha talán mégis...?
Címképem a tökéletes párosítás :) a fotót sajátkezűleg lőttem 2018. február 24-én, akkor még nem tudva, hogy a szobor egy egy fénykép alapján készült:
A fotó történetéről itt olvashatsz, ha érdekel:
https://maimanohaz.blog.hu/2016/08/21/6_hires_foto_mely_szobrot_kapott
Az események felkapnak magukkal és visznek, repítenek. Az út során minden egyes tapasztalat gazdagít és szívesen hiszem el azt, hogy egyre nagyobb megértéssel tudok tekinteni kollégára és mindenki másra, mert rájövök: semmi nem az, aminek látszik. Hogy mindenkinek megvan a maga története, s mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Az egyiknek sikerül élete csónakját vadvízi körülmények között elkormányozni, míg a másiknak sekély vízben, szélcsendben kell boldogulni. Lehet azt mondani, hogy az egyiknek könnyebb, mint a másiknak?!
Tegnap volt Eduard temetése.
A megadott kezdési időben ott voltam két kollégával (szociális munkás és pszichoszociális segítő), ám úgy tűnt, már elkezdték a búcsúztatót. Kérte is sűrűn a bocsánatot a temetkezési vállalkozó hölgy, mondván, hogy nem gondolta, hogy még jön valaki (kommunikációs hiba volt :) hogy nem jutott el hozzá a szándékunk). Két hölgy volt jelen ugyanattól a szervezettől, amelyik az utóbbi 8 évben mentorként volt jelen Ed életében. Van ugyan két fia, de már nagyon régen megszakadt velük a kapcsolat. Nem ritka ez a gondozottaink esetében. Gyakran tűnik el teljes mértékben a család, mert túl mélyek azok a sebek, amelyeket a szenvedélybeteg ejt azokon (is), akik a legközelebb állnak hozzá.
Szóval ott voltunk öten, családja helyett családjaként és szépen elbúcsúztattuk. Felolvastam azt a verset, amit szociális munkás kollégám írt azután, hogy elmondtam neki Ed repülés és hazatérés utáni vágyakozását. Mindenki megérdemli, hogy méltóképpen távozzon ebből az árnyékvilágból. Akárhogy is élte az életét, ő is egy számontartott gyermek volt. Fiainak vigasztalódást és gyógyulást kívánok.
Mindez felébresztette bennem a vágyat, hogy a rendelkezésünkre álló kereteken belül megtegyünk mindent, ami rajtunk múlik, hogy a megbocsátásról szó tudjon esni gondozottaink és családjaik viszonylatában.
No, de vissza az egyenruhához.
Boldogan viselem, ráadásul megint előléptettek: sikerült kicsikarni, hogy továbbra is mehessek a fertőzött osztályra. Az egyetlen feltétel az volt, hogy más ostályra nem mehetek. Bánja kánya, de nem a Sólyom! Mivel azonban nem tartottam túl jó ötletnek még hetekig vagy akár hónapokig hetente 50 órát dolgozni, ezért azt bírtam kitalálni, hogy két napot dolgozom, egyet szabad vagyok és ezt így, folyamatában, szóval megtapasztalhatom, milyen az ilyen vezénylési rend :) Egyébként ha bejön a taktikám, akkor kevésbé lesz megerőltető, mint amit idáig csináltam. Ha meg nem jön be, akkor megint kitalálok valamit. Legfeljebb, mire rátalálok a tutira, a végére érünk ennek a koronamizériának :D
Mostanra a másik telephelyünkre is begurult koronácska, most ott pánikol mindenki, miközben még nálunk sem ült el minden hullám. (a kínálkozó szóviccet most kihagyom...)
Ó, majdnem elfelejtettem: szerdán (3 napja) ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel jelent meg az irodámban a doktornő, hogy ő akkor most leveszi a tesztet. Köszöntem volna, nem kértem, mondván, hogy nekem semmi bajom, de nem volt appelláta. No jó, nem kellett lefogni. Finom kis hurkapálcika le mélyen a torkodra, aztán az orrodon kereszül a garatig. Nos, ezt is kihúzhatom a bakancslistámról.
Még aznap este megkaptam az sms-t, hogy a leletem negatív.
ÉN TUDTAM. Nem nekem volt szükségem a tesztre. Még mindig hülyének néznek a kollégák, amikor ezt mondom. Amikor állítom, hogy TUDOM, hogy én nem leszek beteg. Nem értik honnan tudhatnám én ezt.
Most mondjátok meg, hogyan magyarázzam el nekik?!?!?!
Tartok attól hogy félnek attól, amitől nem félek.
Pozitív vagyok :D
†3.601 (+142), ~ 31.589 (+1.140)
Bocsi a kupiért, nincs időm rendet rakni, takarítani.
Fillentettem. Nem akarok! :D :D :D
