Ha megboldogult gyerekkorunkban valamilyen testi jellegű panasszal fordultunk Édesanyánkhoz, a válasza kiszámítható volt: vagy növőgörcsünk volt, vagy pedig A-vitaminhiányunk. 
Ez a héten jutott eszembe, hosszú idő után újra először. Talán azért, mert szembesültem azzal, hogy milyen az, amikor nincs több opció. Pedig van, csak úgy tűnik, hogy nincs.
Most kifejezetten terápiás céllal készül ez a bejegyzés, mert hiszek az írás gyógyító erejében.

Túl vagyok az első szerelem lobogó érzelmi hevülésén, amit a vírus-okozta helyzet hozott a munkámba. Már nem gondolom/érzem azt, hogy nekem kell megmentenem az egész otthont, benne minden problémát megoldva, mint egy jóságos, ereje végére soha nem érő tündérnek. A múlt héten hét napot dolgoztam, az előtte való héten meg ötven órát és rájöttem, hogy ezt így nem fogom bírni.

Az ember sok mindent kibír, főleg, ha látja a végét a megpróbáltatásoknak, ha tudja, hogy meddig kell még összeszorított foggal, guggolva, vagy akárhogy, de kitartani. Ezért van az, hogy újra és újra egy belátható időintervallumot adnak meg. Még mindig jobb azt folyton meghosszabbítani, mint azt mondani: nem tudjuk, meddig tart. A holland kormány legalábbis ezt csinálja. A héten tolták ki az ápr. 28-as határidőt május 11-ig. Az is érdekes lesz, mert két hete már azt mondta a miniszterelnök, hogy május elejétől be kell rendezkednünk a 'másfélméretes társadalomra'. Erre aztán természetesen már meg is születtek az ötletek:
https://www.facebook.com/rokinamsterdam/videos/230956034687406/

https://www.facebook.com/Lovenetherlands099/videos/271281654031036/

Szóval magamba szálltam és halandóságom tudatában kidolgoztam egy tervet, hogy szerintem hogyan fogom bírni a dolgot. Mint azt már írtam, egy hete elküldtem ezt a kitalálmányomat annak a menedzsernek (nevezzük K-nak [ez nem áthallásos célzás, tényleg ez a keresztneve kezdőbetűje!]), aki, hogy könnyítsen az otthon vezetőjén (aki egyben a közvetlen főnököm is), felajánlotta a segítségét, hogy majd ő lesz az én kapcsolattartóm. Szép gondolat, ez már eredmény volt ahhoz képest, hogy először az önbizalomhiányos titkárnő titulálta magát a főnökasszony 'meghosszabbításának'. Szándékaim szerint két napot dolgoztam volna és egyet pihenek; ezt így folytatva és a hétvégéken átívelve is; annak érdekében, hogy ne dobjam be a törölközőt és kerüljek megint túlhajszoltsággal táppénzre.
Közben már az is nyilvánvaló lett, hogy csak a fertőzött osztályra fogok bejárni, ezzel megelőzve, hogy én hordom szét a vírust a házban. Nem bántam, mert ez azt jelentette, hogy nem kell annyira szétforgácsolnom magam, hiszen a három osztály a gondozottak háromféle megközelítési módját igényli, háromszor annyi előkészülettel. 
Még aznap megjött a jóváhagyás K. részéről, azzal a megjegyzéssel, hogy majd 10 nap múlva kiértékeljük a dolgot, hogy működik-e.
Erre kedden (tegnapelőtt) felhívott, hogy felsőbb egyeztetés után és azért, mert nincs az úgy jól, ha az egyik váltásban öten vagyunk az osztályon, a másikban meg csak hárman, módosított a beosztásomon és mindjárt küldi mailben. Vágtam ám, hogy miről van szó, s ezt próbáltam volna világossá is tenni, de nem volt kivel beszélni. Végső kétségbeesésemben azt kérdeztem még, hogy nekem van-e beleszólásom a beosztásba, amire a válasza egy tömör, határozott NEM volt.

Totál kikészültem.
A helyzet ugyanis a következő: a már korábban említett doktornő, aki gyakorlatilag minden nap a fertőzött osztályon van, látja, hogy milyen rettenetesen túlterheltek az ápoló/gondozók. Az osztálynak van egy 'tiszta' és egy 'fertőzött' részlege, az előbbi 11, az utóbbi 6 gondozottal, ám csak 3 személyzettel váltásonként, éjszaka pedig csak egy. No, ez ügyben csapott oda az asztalra a doktornő, erről már írtam. Akkor sebtiben összekapta magát a csapatvezető menedzser (ő B.) és úgy csinálta meg a beosztást, hogy éjszaka ketten vannak: mindkét oldalra egy, valamint napközben, minden váltásban négyen.
Ez így is ment kb. egy hétig. Na jó, volt az talán kettő is, ne legyek igazságtalan.
Ám utána csak jött a "nem tudom feltölteni a váltásokat, nincs emberem"-siránkozás.

Elhiszem, hogy nincs könnyű dolga B-nak, mert a másik osztályra kerültek most azok a kollégák, akik fokozottan veszélyeztetettek: cukorbeteg, elmúlt hatvan, pánikján nem tud úrrá lenni, stb. Természetesen sokan aggódnak a családjuk miatt is, hogy vajon mit visznek haza, ráadásául elkezdtek kiesni azok is, akik elkapták a vírust és otthon kellett maradniuk. Persze, van olyan is, aki azt mondta négy otthon töltött nap után, hogy ő jól van, inkább jön vissza dolgozni, mert otthon megbolondul.
Nem vagyunk egyformák. 
Közben a hétvégén megismerkedtem egy újonccal: orvosnak tanul és azt mondta, hogy szívesen jött ide, mert így sokat tanulhat, kihívásnak érzi a dolgot (kedves unokahúgom jutott eszembe:)  ő is pont ilyen). Mondtam is neki, hogy nagyon jó orvos lesz belőle. Köszönte. Láttam, hogy jól esett neki. Komolyan gondoltam. 

Kedden, még mielőtt megesett az ominózus telefonhívás, bementem B-hoz és azt szerettem volna megkérdezni, hogy az orvosi egyetemen keressük-e a kisegítő kollégákat. Biztos nem jól fogalmaztam, mert támadásnak vehette a dolgot, végig sem hallgatott. Éppen lehetett volna kedvesebb, mert pont előtte tudta meg, hogy sok fejtöréstől fogom megkímélni (mikor bementem hozzá, K.-val beszél telefonon, felismertem a hangját és hallottam a nevemet is).
Egyértelmű, hogy mi nem egy hullámhosszon vagyunk. Azzal mentem vissza a pszichológus kollégához, hogy kommunikáljon vele inkább ő, mert én nem garantálom, hogy van értelme a próbálkozásaimnak. Egyszerűen nem jön át az, amit mondani akarok.
Időközben rájöttem, hogy ennek mi az oka. B. és K. szabadidőszervezőből küzdötték fel magukat menedzserré, csak éppen a gondolkodásmódjuk és a látókörük maradt ugyanolyan szűkre szabott, így aztán lötyög rajtuk a kabát. Félreértés ne essék, rengeteg jó tulajdonságuk van, én ezekből néhányat látok is. Mondjuk, még nem mindet, van mit felfedeznem bennük.
Fenti megállapításom (lehet) az oka annak, hogy azt gondolták (gyanítom, hogy az igazi ötletgazda még csak nem is B., hanem egy harmadik menedzser, de ezt nem tudhatom biztosan): né, hát Uzonka itt ajánlgatja magát egy beosztással, kozmetikázzunk rajta egy kicsit és hopp, már meg is oldottunk egy problémát.
Mondhattam én K-nak, hogy véleményem szerint én lelkigondozóként egy RÁADÁS vagyok és nem töltelékanyag, szavaim süket fülekre találtak.
Hogyan magyarázzam meg egy volt szabadidőszervezőnek, hogy lehet, hogy az, amit csinálok, trécselésnek tűnik meg társasjátéknak meg énekelgetésnek, de mindez számomra nem CÉL (a szabadidőszervező célja az, hogy a gondozott jól érezze magát), hanem ESZKÖZ ahhoz, hogy elérjem, hogy bizalommal legyenek felém, mert csak akkor tudok egy réteggel mélyebbre menni, csak akkor fognak nekem megnyílni, csak akkor tudom a lelküket gondozni. Most, hogy ezt írom, elmerengek rajta, vajon hányan gondolják, hogy milyen könnyű, ám jól megfizetett munkám van... Egyébként tojok rá, hogy ki mit gondol. Legutóbb, mikor tizenegy is volt, hogy dolgozni mentem, az egyik kolléga az órára nézett, mikor beléptem az irodájukba. No, akkor azért két mondat között elpöttyintettem, hogy előtte este fél tízkor mentem haza. Nagy kár, amikor a kollégák között bizalmatlanság van azt illetően, hogy ki hogyan végzi a munkáját...........

Szóval kedden totál kiakadtam. 
Persze azon is, hogy honnan veszi a bátorságot, hogy fogja és beosztja az időmet, mindezt a megkérdezésem nélkül.
Az is ott volt bennem, mikor megláttam a beosztást, hogy én ezt nem fogom bírni. Nem véletlenül találtam ki a 2+1-es rendet, erre olyat csináltak, hogy 2+1, 3+1, 4+2. Tovább nem terveztek.
A legjobban azonban az dühített fel, hogy így nem kell extra erőfeszítéseket tennie B-nak annak érdekében, hogy folyamatosan biztosítva legyen 4 gondoz/ápoló jelenléte. Én lettem a nyuszi, elő lehet rángatni a kalapból.

Miután egyik kolléganőmnél kieresztettem a gőzt, s tőle jó tippeket kaptam, megírtam a válaszomat, azonban még nem küldtem el. Rá akartam aludni egyet. Másnap azonban elküldtem, de a címzettek között ott volt a doktornő, valamint a(z igazi) főnököm is, akinek egy sms-t is írtam. Felhívott, még mielőtt olvasta volna a mailt. Hálás vagyok, hogy megtette, hogy kész volt engem is meghallgatni. Azt gondolom, úgy viselkedett, ahogy egy intézményvezetőnek viselkednie kell. Elismerésem. Azért elmondta, hogy egy kicsit már elege van, mert ma már hárman hívták miattam (ebből egy emelt szót mellettem, akivel előző este beszélgettem). Mindegy, meghallgatott, bár az volt az érzésem, hogy nem minden jött át, de nagyjából mindent elmondtam, ami lényeges. Később aztán rájöttem, hogy egy dolgot kihagytam, de erre ma visszatérthettem, mert újra felhívott. Mint mondta, átgondolta a dolgot. Hurrrrráááááá (most egyedül vagyok a hullámzó tömeg)!!!!

Poldermodell: mindenki tesz egy lépést, hogy valahol a középen találkozzunk.
Egyelőre marad a beosztás, de megértette, hogy nem célszerű 8,5 óra hosszára besuppasztani az osztályra, mert akkor nem tudom az egyéb tennivalóimat ellátni. Tegnap ugyanis (és erre tudtam ma visszatérni) fél órán keresztül lelkigondoztam a recepciós hölgyet, aki annyira retteg, hogy elkapja a vírust, hogy idegileg kikészülve volt egy hétig táppénzen. Ez is a feladatom része: meghallgatni, nyugtatni, mosolyt csalni az arcokra és mindezt szívesen teszem, de ne szorítsanak a falnak, mert akkor furcsát mozdulok, mint egy holland mondás szerint az a bizonyos macska.

Mondjuk ez a macs inkább hasonlít Hamira, a hiperaktív mókusra a Túl a sövényen-ből. Ó, de kár, hogy már ilyen késő van, megnézném.
https://videa.hu/videok/film-animacio/tul-a-sovenyen-i6SFEURRRa81usnx

Azt hiszem, jobban vagyok.
Szóval van más lehetőség is, mint a növőgörcs vagy az A-vitaminhiány :)

4.177 (+123), ~ 35.729 (+887)

Nem számít, milyen kemények lesznek a körülményeid, ne veszítsd el a szívedet!