Avagy: Áldemokrácia, vagy mi folyik itt?!
Avagy: ami kimaradt
Eltelt egy hónap az utolsó bejegyzésem óta és azt gondolom, hogy itt az ideje lassan lezárni a Koronakrónikát.
Semmi mással nem tudnám ezt az időszakot jobban szemléltetni, mint a nyitóképpel: az agyunk biztosra akar menni és ez néha bizony azt jelenti, hogy elveszi a szívünk kedvét a dolgoktól. Pedig az nem jó.
Először pöfögök egyet, aztán meglátjuk, merre fordul az érzelmi mutató.
Pozitív irányba, már most tudom.
De előbb nyomjuk ki azt, ami felgyülemlett.
Hosszú hallgatásomnak több oka is van.
Az egyik az, hogy nem tudtam, hogyan öntsem szavakba azt a mérhetetlen csalódást, amit érzek.
Demokrácia, szabad véleménynyilvánítás, egyéni felelősség - csak néhány szó, aminek a létezése kérdésessé vált számomra.
Nincs dráma, csak csalódás.
Jó, tudom, régóta mondogatom már, hogy a csalódást mindig a túl magas elvárás okozza, de azért ezt élesben megtapasztalni mégis elég kellemetlen :P
Hihetetlen, milyen méreteket tud ölteni a gondolkodásra való képtelenség.
Nem is tudom, hol kezdjem.
Talán ott, hogy egy olyan országban élek, ahol az emberek büszkék arra, hogy itt demokrácia van és szólásszabadság meg poldermodell, meg tolerancia.
Mindezeknek idáig én is a jó oldalát láttam és bevallom, nehezen írok most, mert valahogy olyan érzésem van, mintha árulást követnék el.
Pedig muszáj írnom, mert emészt a dolog.
Mindamellett persze, hogy már rettenetesen vágyom haza, az enyéimmel lenni.
Ez volt a másik oka a hallgatásnak: takarékláng.
A túlélés receptje számomra egyértelmű:
https://www.facebook.com/christopherempson/videos/10157575581352061/
Dani unokaöcsém vicceskedett egy ideje, hogy majd én leszek az ölelőrém, aki az éjszaka leple alatt áldozatára lesve rója az utcákat.
Túl azon, hogy ebben a faluban éjfél után már nem nagyon lenne kit 'letámadnom', számomra lényeges az, hogy meglegyen az önkéntesség a másik fél részéről, különben úgy járok, mint egy hete.
Jött egy rég nem látott jó barátom, hogy járjunk egyet a környéken, én meg, mire mindketten észbe kaptunk, az arcára nyomtam egy puszit. Szegény nagyon, de nagyon kényelmetlenül érezte magát, szerintem átvillant az agyán, hogy sarkon fordul és elmegy. Olyan kis szabálykövető szegénykém, ráadásul félti az édesanyját is. Persze én is meglepődtem saját magamon, mert ilyet még nem csináltam, de azért fölöttébb nagy határozottsággal állítottam neki, hogy nem lesz beteg tőle sem ő, sem az édesanyja. Meggyőző lehettem, mert végül nem változtatott a programon.
Szóval az ölelés. 
Fotó: internet
Miután egy ideje már csak fákat ölelgettem, az egyértelmű: "rajtam nem múlik, ha te is akarod, megölelhetjük egymást" bevezető után egyre több embert találtam, aki, mintha csak erre várt volna, repült a karomba.
Mert szükségünk van az érintésre.
Még annak is, aki azt gondolja, hogy megvan nélküle, mert nincs meg nélküle.
Kell.
Elemi szükséglet, mert az érzelmek keresik a kifejezésre alkalmas módot.
https://www.facebook.com/polvo969/videos/10163307165300007/
És ez az, ami engem igencsak gondolkodóba ejtett.
Itt nem volt Operatív törzs, volt viszont hetente, majd kéthetente sajtótájékoztató, amit személyesen a miniszterelnök tartott az egészségügyi miniszterrel, akiket a jelelő tolmács fordított. Ez egy stabil kis trió lett...
Ha jól emlékszem, április hetedikén hangzott el először Rutte szájából a 'másfél méteres társadalom' kifejezés, hogy erre fel kell készülni. Mindezt az 'újnormál' létformán belül.
És nem vicceltek.
Majdnem három hónap telt el azóta és megdöbbenéssel szemlélem, hogy még sikerül is nekik ezt az őrültséget letolni az emberek torkán.
Persze ezt úgy, hogy öt nappal ezelőtt további 'lazítást' jelentettek be, de engem nem vernek át: ez csupán szemfényvesztés.
Először jó nagyot szorítani, aztán kicsit engedni, de csak annyit, ami még kontroll alatt van.
Tapsikolhatunk örömünkben, amiért szeptember 1 helyett már július 1-től meg lehet tenni sok mindent.
Milyen jó, hogy már nem csak 30 ember mehet a múzeumba, meg a koncertre, meg hogy már templomba is lehet menni, no de kérem, azt a 1,5m távolságot azért tartsuk meg. Ha meg nem megy, akkor meg tegyük csak fel azt a szájmaszkot.
Június 1-jén volt Amszterdamban a rasszizmusellenes tüntetés (erről az egészről is megvan a véleményem, de erre most inkább nem térek ki), amit a város polgármesterasszonya nem tiltott meg. Pellengérre is állították, hogy milyen felelőtlen, meg ekkorát kockáztatni, meg majd emiatt lesz egy újabb vírushullám, stb.
Nem lett.
A számok azóta is egyre csak csökkennek, szépen fokozatosan. (Ma már második alkalommal nem volt regisztált haláleset (össz.6.105) és a regisztáltak száma is tartósan 100 alatt van. Aki gyenge volt, azt elvitte, a többi meg már meg tud birkózni vele.)
Erről azonban nincs szó, nem hangzik el, hogy ja, bocsánat, fölöslegesen pánikol(tat)tunk, viszont az agyonhallgatás jó alap arra, hogy megtiltsák a koronatörvény-ellenes tüntetéseket.
Törvénybe akarják ugyanis iktatni a 1,5 méteres távolságtartást meg talán majd még a szérum kötelező beadatását is.
Vajon hányan látják, hogy mely területeket érintette a legsúlyosabban a sok 'biztonsági' rendelkezés meg az 'intellingens lockdown'?
A hitélet gyakorlása és a művészetek (zene, színház, múzeum) kerültek igen erős kontroll alá. (Jó, a sport is, de [és elnézést kérek a focirajongóktól] az nálam a panem et circenses kategória alá esik.)
Szóval, kéretik nem gondolkodni.
Ha meg mégis eszedbe jutna gondolkodni, akkor meg eszedbe se jusson megszólalni.
Ennek a szimbóluma számomra a szájmaszk.
Egyébként csalódásom az egyházakra is kiterjed.
Olyan hűségesen tartják be a kormány-hozta rendelkezéseket, hogy az megrémiszt.
Én ebben az 'engedelmesség a felsőségnek' eltúlzott megvalósítását látom.
Naná, hogy sok az idős, akik félnek, vagy akiket féltenek, de kérdem én: miért nem esik egyetlen szó sem arról, hogy mi lehet a megfelelő megelőző védekezés (prevenció) annak érdekében, hogy az immunrendszert megfelelően megtámogatva az felvehesse a harcot a vírussal szemben?
Vagy nincs is semmi, amivel harcolni kellene?
Ja, bocsánat, ezt a kérdést zárójelben akartam feltenni...
Időközben meg-megszólal egy hang, mint például az, hogy vajon ha az idősek otthonában/kórházakban dönthettek volna azok, akiknek teljes elszigeteltségben kellett eltölteniük az utolsó óráikat, vajon mit szerettek volna? Még néhány napot így, vagy esetleg hamarabb elmenni, de szeretteik körében - akkor mit választottak volna?!
A körülményeknek a mentális egészségre gyakorolt hatását nagyon alábecsülik.
Vagy nem.
De ha felmerül bennem, akkor nyilván bedőltem egy összeesküvés-elméletnek (konteó - új magyar szó, most tanultam, azóta keletkezett, hogy eljöttem otthonról).
És ez nem csak országos szinten tetten érhető.
A munkahelyemen is létrejött a válságstáb, amiben benne volt az intézményvezető, a főorvos, a csoportvezetők, valamint a titkárnő. Ezek a lelkes és lelkiismeretes emberek szabad mozgást korlátozó rendelkezéseket hoztak a biztonság és az egészség megőrzése céljából anélkül, hogy az egyeztetéseken legalább egy pszichológus ott lett volna!!!
Még mindig tolul ki a gőz a fülemen, ha erre gondolok.
Tapasztalatom szerint azok, akik felelősségteljes pozícióban vannak, túl nagy adagot raknak belőle magukra, így levéve a felelősséget azoknak a válláról, akiknek pedig valamennyit meg lehetne hagyni annak érdekében, hogy a szürkeállomány ne satnyuljon el.
Persze, tudom én, hogy sokkal könnyebb csak végrehajtónak lenni, mert akkor mindig lehet azt mondani, hogy "én csak azt tettem, amit mondtak nekem".
Akinek van füle a hallásra, hallja, amit mondok.
Egész idő alatt mást sem csinált a miniszterelnök, mint hivatkozott az emberek felelősségtudatára, közben pedig meghozták a rendelkezéseket és elvárták, hogy azokat mindenki tartsa be. És meg is tették/teszik. A felelősségtudat meg abban jelentkezik, hogy egymást tartják kontroll alatt.
Sok kis besúgó lenne itt, ha arról lenne szó, én mondom.
Vajon ez az egész a a tisztségviselők iránti bizalomról szól, vagy arról, hogy megvesztek (érsd:) eltunyultak a jólétben?!
Tisztában vagyok azzal, hogy meglehetősen hevesen reagálok erre az egész helyzetre, de az az érzésem, mintha olyan dolgokat látnék, amit csak nagyon kevesen. Ennek következtében aztán alig van, akivel erről tudok beszélni.
Kedves ismerőseimnél, jó barátaimnál szoktam enni egyszer egy héten. Ők is igen betartottak minden rendelkezést, s akkor mehettem megint hozzájuk, mikor megesett rajtam a szívük: látták, hogy mennyire megvisel az elszigeteltség (érinthetetlenség). Addigra persze már engedmények is voltak.
Egy alkalommal (pár hete) azt mondtam, hogy én bármilyen hírt olvasok vagy hallok, azt fenntartással kezelem. Megkérdezték, hogy van-e olyan hírforrás a médiában, amit feltétel nélkül elfogadok. Mondtam, hogy nincs. Erre szánakozva rám néztek és megkérdezték, hogy nem rossz-e ilyen bizalmatlanul leélni az életemet. Mondtam, hogy én nem bizalmatlan vagyok, hanem csak figyelek és nem nyelek be semmit csak úgy.
Nem tűrik el, hogy kritikával szóljak a kormány rendelkezései felől, úgyhogy marad hétről hétre a jópofi. S bár ehhez semmi kedvem, megkaptam a feledékenység kegyelmi ajándékát, így továbbra is elmegyek hozzájuk enni hetente egyszer és arra gondolok: én tiszteletben tartom a te álláspontodat, de vajon nem várhatom el ugyanezt magamra nézve?!
Zötyögök, nem találom a helyem.
Amíg rálelek, addig meg polgári engedetlenséget tanúsítok :)
Három napja volt egy egyeztetés a főhadiszálláson a többi otthonban dolgozó lelkigondozó kollégával.
Mikor beléptem az épületbe, láttam, hogy a recepciós hölgy forgatta a szemét, mert nem azonnal a mosdóba mentem a nyilakat követve, hogy kezet mossak. Mikor erre felhavta a figyelmemet, mondtam neki, hogy jó, de hadd menjek el a mellékhelyiségbe, mert ha most előbb a csapot nyitom meg, akkor bizony nem garantálom, hogy nem lesz baleset...
Nnnna.
És még csak nem is hazudtam.
Az egyeztetésen persze megtaláltam azt a kollégát, aki hajlandó volt ölelni.
Egy másik kolléga pedig (erre válaszul?) távozás előtt tüntetőleg elkezdte fertőtleníteni az asztalt meg a széket.
Én meg elköszöntem és leléptem. Értelmetlen dolgokat nem csinálok. Ha ő abban találja meg a biztonságát, tőlem suvickolhat, még a lakáskulcsomat is odaadom.
Kép: internet
Egyébként anomáliákra bőven van példa.
A legutóbbi sajtótájékoztató lényege így foglalható össze:
Utazhat veled egy autóban az, akivel nem egy lakcímre vagy bejelentve, de a kocsiból kiszállva tartani kell a 1,5m távolságot, majd pedig az étteremben a plexifal két oldalán kell ülni, azt lehet megint közel egymáshoz.
A templomban nem lehet énekelni, de egy kórus megteheti azt a pódiumon, vagy kiállva.
A kórusok nem énekelhetnek hangosan.
Focimeccsre lehet menni, de csak suttogni lehet (pl. ha gólt rúgnak) és azonnal bezárják a stadiont, ha ezt nem tartja be a szurkolótábor.
Tömegközlekedni szájmaszkban kell, de lehet minden székre ülni.
A barátaidat nem ölelheted meg, de ha szexmunkás vagy, akkor ágyba bújhatsz velük. Ja, ott javasolt a kutyapóz. Úgy még tüsszenthetsz is, biztonságos.
Én ilyen világban nem kívánok élni.
Pedig nagyon úgy néz ki, hogy ezeket komolyan gondolják.
Most már csak az a kérdés, hogy az ellenőrzést és a büntetést mennyire veszik komolyan.
Meddig lehet gúzsba kötni az embert?
Mennyit visel el a lélek?
Tisztában vagyok azzal, hogy még nem is olyan régen, nem is olyan messze ennél szörnyűségesebb dolgokat is el kellett viselni. De akkor legalább tudtad, hogy mi a helyzet. Itt meg azt látom, hogy az emberek önként mennek a vágóhídra, útközben meg felnyalábolnak téged is, ha hagyod.
Demokrácia.
A miniszterelnök május 20-án felhívta a fiatalokat arra, hogy üljenek össze, álljanak elő a terveikkel.
Mondjam, hogy előtte igencsak probléma kezdett lenni, hogy fittyet hánytak a gyülekezési tilalomnak?
Okos húzás: bevonják a fiatalokat, így kifogják a szelet a vitorlából és még demokáciásdit is játszanak.
És amiről nem esik szó a médiában.
Egy pszichológus kollégám olyan helyen lakik (egy épületkomplexumban), ahol státuszmegőrző külföldiek vannak, meg olyanok is, akik a társadalomnak eléggé a peremén léteznek, kevés szociális kapcsolattal.
Nos, ott volt öngyilkosság. Nem bírta az elszigeteltséget...
Nem hiszem, hogy ez volt ebben a tizenhétmilliós országban az egyetlen eset.
Mindennek ellenre továbbra is reménykedem az emberi lélek életösztönében.
Ebben segít a humor, ami (szerencsére) kezd visszatérni belém. Merthogy akkor kezdtem igazán aggódni, amikor azt vettem észre magamon, hogy már semmin nem tudok nevetni.
Sajnos továbbra is van, amit nem találok viccesnek.
Találtam viszont vizuális rossz telefont :) https://www.facebook.com/watch/?v=570415283609998
Még valamikor márc. végén láttam egy újságkivágást, amiben az egészségügyi előírások egyik pontja ez volt:
"...tüsszentsen a könyökébe, aztán dobja el".
Erről meg az alábbi gyerkszáj jut az eszembe:
A kislány az óvodában belehapcizik a kezébe, majd diadalittasan mutatja az óvónéninek a csulás kezét: "Ugye, hogy ez jobb helyen van itt, mint a könyökömben?"
(Apró érdekesség: a holland a könyökébe tüsszent, nem a könyökhajlatába. Utóbbira nincs is szavuk, hehehe)
Azért magyar példa is van: "... az április 6-i isaszegi csata nem kerül megrendezésre" (isaszegi polgármester tájékoztatója)
Hosszú idő óta talán akkor nevettem először egy jót, amikor május 19-én munkába menet az autópályán arra lettem figyelmes, hogy az autóban, amelyet éppen elmellőztem, a pasi a volán mögött borotválkozott. Szerintem a piros lámpánál az ő felesége sminkeli magát :)
Álljon még itt kimaradt, eddig nem közölt gyöngyszemként egy klasszikus: https://www.youtube.com/watch?v=uDrdZM1iGrc és szeretnék kedveskedni a tojásgyümölcs, azaz padlizsán szerelmeseinek is:
https://www.facebook.com/watch/?v=1262099560666086
S ha már kreatívkodás, egy friss élmény: az elmúlt héten elleptek a hangyák, mint minden évben ezidőtájt. Tavaly még vettem hangyacsapdát de idén már bioalapú fegyver után néztem. Meg is találtam: ecetes vízzel kell lespriccelni a járatuk útvonalát, ettől megzavarodik a navigációs rendszerük. Kétszeri szórás után nem jöttek többet, de azért még megismétlem egy párszor a kezelést. Olyan, mintha fokhagymával kenném az ajtófelet a vámpír ellen, hahaha.
A legdurvább az volt, hogy a cipősszekrényben kézzel elnyomott példányokat a társaik behurcolták a sarokba. Most van egy hangyatemetőm. Még ott hagyom egy darabig elrettentő példaként. Sosem lehet tudni, miből tanulnak, okos kis állatok ezek...
Van még egy dolog, ami őszinte aggoldalommal tölt el, ez pedig a szérum, amire úgy várnak, mint a messiásra.
Bár a Messiást várnák így.
Nem tetszik ez nekem.
Nincs okostelefonom, engem ne mérjenek be. Merthogy ápr.11-én reményteli hangon jelentették be, hogy dolgoznak egy applikáción, amelyik azt hivatott felmérni és jelezni, ha fertőzött van a közelben.
Tessék?!?!?!
Ja, ebben is segíthetett a polgár, az 'együttgondolkodásban'.
Mi a következő állomás? Egy chip a csuklómba?!?!?!
Úgylehet, el kellene olvasnom a Jelenések könyvét.
Ha ez tendencia, mikor cselekszem helyesen?
Azt gondolom, fontos ébernek maradni, látni, amit nem mutatnak, olvasni a sorok között, de a legfontosabb talán az, hogy ne felejtsük el, mi az igazán fontos.
Hogy ne veszítsük el egymást szem elől.
Hogy minden cselekedetünk szeretetben menjen végbe. Mert hiába akarom a jót, ha azt nem jól teszem.
A szívünkre figyeljünk.
Kép: internet
