Miközben Olaszországban a pár napos reménysugarat újra eltakarta a felhő, mert megint megugrott az elhunytak és a fertőzöttek száma, s Spanyolországban csaknem háromezerötszázan meghaltak; számomra is felgyorsulnak az események.

Hétfőn a munkehelyem kríziscsapata azt a döntést hozta, hogy a korábbi intézkedést (miszerint már nem szabad egy nap két telephelyen megjelenni) kiterjesztik egy hétre. Mivel egyedül vagyok lelkigondozó, viszont zeneterapeuta kollégámmal vannak közös csoportfoglalkozásaink, gyorsan döntöttünk: ezen a héten én vagyok az egyik telephelyen, ő a másikon. Így is lett. Közben azt is át kellett gondolnom, hogy a telephelyen belül a három részlegen hogyan osztom be magam, mert azt is megkaptuk ukázban, hogy az egyes részlegek között sincs csallingázás. Oké. Holnap mentem volna a második részlegre, pénteken pedig a harmadikra.

Mondom: mentem volna.
Merthogy tegnap este vették le a tesztet, ma reggelre megvolt az eredmény: az egyik (frissen bekerült) gondozottunk fertőzött. 
Kis pszichomókus kolléganőmmel azt tettük, amit tehettünk: az érintett részlegen dolgozó ápoló személyzettel telefonon beszélgettünk, merthogy a részleget azonnal lezárták. 
Nagy a bizonytalanság, s az elkövetkezendő napokban ez még csak növekedni fog, amíg kialakul egyfajta alkalmazkodás a rendkívüli helyzethez. Ilyenkor nem túl szerencsés, ha a csoportvezető maga sem a stabilitást sugározza, valamint, ha elvárja az önálló, felelős gondolkodást az ápoló személyzettől, miközben az előző csoportvezetőnek sikerült erről leszoktatni őket. Ennek ismeretében már értem, amire párszor már rácsodálkoztam, ti. ha a részlegre menve a velem szembejövő ápoló kollégától kérdeztem valamit az egyik gondozottal kapcsolatban, kivétel nélkül ezt a választ kaptam: "Most kezdtem dolgozni." Ilyenkor mindig néztem egyet, hogy Isten hozott, de nem azt kérdeztem, hogy mikor kezdtél dolgozni...

Azt mondják, a krízis jó. Felnagyít, tágít, kihoz: apróságnak tűnő dolgokat, perspektívát, rejtett értékeket.
Hiszem, hogy az adott csapat ebből a helyzetből erősebben fog kijönni.
Az a kolléganő, akivel beszéltem, elmondta, hogy mennyire csodálkozik ő maga is azon, hogy teljesen nyugodt, miközben tisztában van vele, hogy gyakran ő volt az, aki pánikba esett. Egy régebbi esetben pedig a másik telephelyen egy olyan kolléganő, aki egyébként igen talpraesett, teljesen széthullott.
Szóval semmi nincs bebetonozva.

Most iszonyatosan fontos (lesz), hogy hogyan álljuk a sarat.
Nem tudjuk, mit hoz a holnap, arra nem vagyunk hatással. Hatással vagyunk viszont arra, hogy egy előállt helyzetre hogyan reagálunk.
A kezemben van a döntés lehetősége, hogy a pánikvírust terjesztem-e, vagy a derűvírust.

Placid atya megjárta a Gulagot. Elmondta a túlélés 4 szabályát:
1. A panaszkodás, önsajnálat gyengít, márpedig szükség van az energiádra!
2. Vedd észre az élet apró örömeit!
3. Mutasd meg, hogy különb vagy!
4. Akinek van hova (Istenbe) kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést!
Én ötödiknek hozzátenném a humort :)

Nem félek. Az Oliver Cromwellnek tulajdonított mondás van az eszemben: Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaporod, vagyis megteszem, ami tőlem telik, a többit meg leteszem annak kezébe, Akitől az életem is kaptam.

Ezt nem hagyhatom ki: a hollandok adaptálták a szólást. Kitalálod?

Bízz Istenben és zárd le a bringádat. :D

Mai adatok:
† 80 (356), ~ 852 (6412)